Az egész testem sírásnak eredt. A falak se bírták, akik több évi égetett hullákat láttak már maguk körül. Most láttak engem is, és sírt az egész testem az egész világ, ami körülöttem élt, velem együtt. Szerettem azokat a területeket, amiket nem láttam, vagy nem éreztem utánuk nem kérdeztem, merre vannak hol éltetik: embert. Ő szemükből is kiszakadt a könny, ahol, amiért tenger létrejött. Iszonyatot éreztem minden méteren, ami engem körülvett mit láthatok, és mit láthattak és láthattam az előző vagy a mostani életemben. A szemeimből a gyalázat patakja roncsolta felgyűrődött arcom hullámait, melyek a csonton terültek el, ami mint a test, is egyszer elrohad. Minden könnyemmel, amely gyalázat fátylaként jelent meg a levegőn, a fájdalom, is elhagyta testem, a hiány fájdalma, mely mint az idő is, elmúlik rajtunk, de tovább él. Olyan álmokat láttam, amelyek elrepítettek az idő minden kivert részére, és fordították vissza testemben az órát, hogy visszafele üssön, hogy hazatérjek. De itthon voltam és sírtam minden hiteles emberemlékezetért, amit olyan vékonylemezzel szeltek ki, amelyek még mindig csontjaimban vannak, hogy felébressze bennem az idő mutatóit. Üssenek agyon mint fiú az istent.