Elhagyott Transcendencia

Álom

Megakartam kérdezni a fájdalmakat, mikor megszületnek, érzik amikor kitört a szél szüntelen hitehagyott fagyot világomban. Akkor történik minden, mikor a halvány fény világít az éjszakában, az éj egy szakában, amikor hangot hallatsz, istent vallatsz, nyakad tekered, megvésed tenyered, létrehozod tenmagad, amibe csak te jelensz meg egymagad. Ott vagyok későbbi énként magamban agyamban, melyben a hullámok tenyésztik ki világomat.……….

Életben

…. Ha mit álmodtam?

Milyen szavak ezek?

- amikbe belebotlódtam sárban, azon a különös helyen ahol a nap azért kell fel hogy saját fényéből igyon, hisz önmagában, a fény nélkül, a nap se létezne, nem sütne az arcomba, amikor felé nézek, érzem, szétsüti azt, ami 20 év alatt keletkezett a harmadik dimenzió „z” tengelyén, ahol lettem én, egy hajnal éjjelén. De nem ettől vagyok boldog ezen a fekete földön, hanem attól, ahogy veletek vagyok spirituális maszlagok, akik akkor is a szavaimba láttok, ha épp én vigyázok reátok. Szeretem minden olyan helyet, ahova a nap sugarai nem érnek el és azokból a helyekből nem tudja elfogyasztani, a már elszennyezet tiszta fényt, amiből lettél te, és lettél én. Minden családias szeretet kihalt hajnalán láttad meg a napod fényét a szemedben, és indultál el az álmok útján végig a hajnalon, a hídon melyek szélén, a halott Kiméra karjai nyúlnak feléd, hogy sötét húsod kényes darabjait szénné égessék pokol gyomrukban.

Álom

Egy híd előtt ébredtem. A köd fogai mosolyogtak rám a csontjaimban. A levegőt olyan nehéznek éreztem, mint a keresztet a krisztusi háton, amit évekig hordtam. Nem tudtam mosolyogni ezen, mert a testemet nem éreztem. Elindultam a hídon mely alatt folyó folyt melyből szellemek bátorítottak tovább haladásomban a várba. A falon egy megmagyarázhatatlan fekete démon magyarázta magát hitnek, de hiába mondta nem értettem meg. Lehet, a szavaimat nem érti ezért éreznem kell a szavát, és hallani fogom azt a hangot amivel a tó beszél, tiszta hang az, csak ha nem figyelsz rá, akkor meghallod.

Tovább mentem lassan kirajzolódott a kezem a testem, ahogy a várba értem. A bölcsesség zavart kapuját hátam mögött a térben bezártam, és indultam tovább a tudás felé. A tudáshoz,  a térkép szerint, amit a képzeleteimben égettek belém az agyamban, életemben.

Tovább mentem az élet folyosóin. Éreztem követ az árnyékom. Nem láttam sehol. Néha mikor hátrapillantottam észrevettem a kezét, ahogy a földhöz ér, csak akkor én is azt tettem, hisz én teremtem meg, mint annyi más dolgot a világban, amiről én nem tudok, csak érzek. Láthatom a napot gondoltam, és tovább mentem a lépcsőkön, amelyek az éveimnek megfelelően 20 darab volt, felmásztam, de több lépcsőt nem láttam. Egy ajtó állt előttem, mint az árnyékom melyet most vettem észre hogy nem látom, hisz sötét volt. Kezemmel meglöktem az ajtót, amely vas szerkezete a fülemre hatott fájdalmas sikolyával kinyílt, és nagyot csapódott a falon amelyet a gnóm szerzetesek építettek a sötét középkorban, amikor én is éltem csak lélekként léteztem. Energiám fejlettebb volt az akkori testekhez, és mikor beléjük születtem volna elvetéltek. Körbenéztem a szobában……

Életben.

Felriadok és felnézek a plafonra, ahonnan a fa nevetése érzékelteti azt a tényt, hogy e világon vagyok, amelyet magamnak teremtek meg minden változó világban. Éreztem fel kell kelnem, és el kell mennem innen mert üldöznek az álomban nyitva hagyott kapun át. Jött a démon megjelent előttem emberi testet öltve és annyit szólt én vagyok a fájdalmad, akivel beszélni akarsz, aki megszületik benned, aki egy olyan világban él, amit te álomvilágnak hívnál de, nem is az hiába mondanám el, úgy se értenéd…….