Félbeszakadt lelketlenítés…

Talán minden elbaszott ember életében megvan az a pont, amikor megcsömörlik! Nekem is eljött ez a pillanat! Elgondolkodik az ember, hogy mi a rendeltetése ezen a világon? Csak hogy szolga legyen? Én nem akarok kutya lenni és nem is, leszek senki korcs kutyája! Az is lehet, hogy meg sem kellett volna születnem csak az a két ember, akiket szüleimnek neveznek nem bírt azzal az állatias ösztönnel, amit beléjük ültetett a túlélési hajlam! Kösz…

Úgy érzem én a fél életemet azzal töltöttem, hogy keressem a választ, de mégsem leltem meg!

Mindig második voltam mindenben. Vagy utolsó helyen kullogtam. Talán ez az eset többször fordult már elő!

Ha van teremtő engem azzal büntetett, meg hogy emlékezetet adott! Valahogy minden dologra emlékszem, amit elkövettek ellenem! Emlékszem hogy a barátaim miket tettek! Ha egyáltalán barátoknak lehet nevezni őket! Egyszer történt mikor is egy szokásos szombat esti kocsmázás közepette az egyikük mindenkivel végigkezelt megveregette a vállukat és kijelentette, hogy mennyire imádja őket! Én kimaradtam! Nagyon jól esett! De még az is egy jó sztori, amikor mindenkinek megünneplik az összes névnapját akárhányszor is, van egy évben. És én! Nekem kétszer van egy évben! Az egyiket megtartom a másik nemzeti ünnep, amikor mindenki együtt szórakozik! Ugyan ők mennek bulizni de, engem otthon hagynak, és később azt mondják ők sem voltak sehol! Hogy honnan tudom, hogy ha hazudtak, arra most nem térek ki!

          Állat vagyok! Egy „eb” egy igazhitű „Lupán” amit korcs tett az idő és a tudat, amellyel megátkozta valaki! A kutyák mire vágynak? Egy otthonra, egy kézre mely eteti és megsimogatja őket! És néha pár kedves szóra mikor visszahozom az elhajított sárba esett mocskos botot a számmal! Nekem is csak ennyi kellett volna! Egy ölelés és néhány elismerő szó a barátoktól! De mint semmi másra sem, erre sem vagyok jogosult!

         Hideg van! Nem hoztam kabátot. Nem terveztem, hogy meg akarom úszni ezt az utat! És akkor már mit számít, ha kicsit meghűlök! Semmit! Nem mentem messzire csak a közeli liget kis kápolnájához! Leültem az egyik falához. Nem tartottam döntő dolognak hogy hova vetődik a test, amelyből megkísérlem kiűzni a lelket! Lényegtelen nem igaz?

Elővettem a késem és megvágtam a csuklóim. ÉS elgondolkodtam! Még talán lenne visszaút, de miért? HA ennyi ideig nem történ velem semmi, sőt még talán rosszabb is lett az életem, mint eddig akkor én nem adok magamnak több esélyt! Túl sokáig halogattam a dolgot és ez alatt az idő alatt nem lett jobb! Önző dolog, ha az ember csak a saját boldogságát tartja maga előtt. Nem érdekel! Lehet, hogy nincs is értelme a létnek! Nem is kellett volna megszületnem! Senkinek nem kellett volna létrejönnie! És én megteszem az első lépést, hogy jobb legyen ez a világ!

Meguntam hogy csak csordogál az életital ereimből. Ha kicsit erőtlenül is de felemeltem a mellettem heverő kést és több helyen megszúrtam magam. Leetettem a pengét.

Csak meredtem ki testemből. Éreztem, hogy kiszállok a testemből. Magam előtt egy farkas falkát „láttam”! Odajöttek hozzám. Némelyik odajött hozzám és megnyalt vagy csak megbökött a fejével, mint régen a kutyáim kedvességükben! Éreztem most végre igazi családra, találok közöttük. Nem érdekelt hová akarnak vinni, csakhogy közöttük legyek! Hogy a tiszta lelkeikkel suhanhassak az ilyen havas éjeken mikor a hold, megcsillan a havon!

Egy idő után elcsodálkoztam, hogyan lehet, az hogy mindegyikük fehér, mindennél fehérebbek voltak. Tiszták voltak. Csakis a lelküket láttam, ami mindennél tisztább volt. Jobbak és erősebbek voltak mindennél, amit eddig ismertem!

Erős fehér villanásokat láttam. A farkasok néztek egy pillanatig majd eltűntek a fák között.

A fehér fény egyre erőteljesebb volt! Ez a mennyország? Nem! Ez a pokol. Ilyen iszonyatos fájdalom csak a pokolban létezhet. Mindenem égett. Legszívesebben hánytam volna de, arra sem volt erőm, hogy megmozduljak! A szemeim nyitva voltak de nem láttam semmi csak fehér fényeket! Nem sokkal később mikor magamhoz tértem nem mertem kinyitni a szemem. Még mindig lángolt minden sebem a fájdalomtól mikor egy parányi mozdulatot is tettem.

Éreztem, hogy valami lefogja a csuklóimat! Mindenütt ordítás visszhangzott. Sikoltások tébolyult őrjöngések hang kavalkádja!

Pár órával később már nyitott szemmel meredtem magam elé! A látvány, ami körbevett eléggé felkavaró volt! Be voltam zárva egy rakás lekötözött tébolyult emberrel az egyik kórház elmeosztályára. Le voltam kötözve! Az orvos azt mondta, hogy egy kutyát sétáltató ember megtalált!  A kutyája hívta fel rám a figyelmét! Átkoztam a nevét. Miért nem tudta elfogadni a döntésem. Miért nem hagyott ott és miért pont akkor kellett arra járniuk?

Miért odaültem? Aztán elgondolkodtam, hogy ha máshová ülök is a kutya észre vett, volna!

Félbeszakítottak valamit, amit nem kellett volna. Haragom határtalan! Nem akarok újból élni. Nem akarok megint szenvedni.

Körülnéztem. Az elmegyógyintézet nem volt olyan barátságtalan, mint aminek először hittem!

Itt talán jobb lesz nekem. Nem fognak rossz szemmel néni rám. Talán rám sem fognak néni!

Itt kiadhatom magamból minden elfojtott hülyeségemet! Farkas leszek! Igen. Innen úgyis hiányzik egy állat! Ha már nem juthattam közéjük, legalább itt legyek azzá!

Hat év elteltével még mindig azt gondolom, hogy nem kellett volna félbeszakítani a lelketlenítésemet.