Ahogy kilépsz elém mindig csak a fél arcodat látom, oly közeli vagy, mintha ismernélek, ellököm a hajad, és a szemedbe nézek, látok benne valakit, aki a napból lépett ki, és egyenesen felém szalad. Eltöröllek kezemmel magam elől, hogy ne lássalak.

Itt ülök, s üres, vagyok.

Emberek eltorzult arccal néznek engem. Szájuk mintha beszélne de nem hallom. A szájukból születik a másik énjük mely a fejük sötétebbik oldalára ül. Kezüket felemelik, rám mutatnak, és szépen elindulnak felém.

Egy fa alatt ülök, kezeimből elfolytál. Várlak, mint holnapot a feledés. Elkéstél most is. Barátom, ma sírod felől várod a hazatérést, most is a szellemek értelmével leled meg az ember végső tetteit, testtelenségét. Itt várlak a fa alatt, amelyről a gyümölcsöt szedtem, és adtam az embernek, innen, ahol a szomorú hit gyarló káromlást szül az elhidegült fagy szívében.

Megnéztem szívem életének forgatókönyvét, és csak azt láttam, vérzik. Mindig megcsodáltam amit az ember lelkével elért, és eszével megért, a dolgait. Én azt akarom, hogy minden pusztuljon el, vagy legyen teljesen tökéletes, a legkisebb mikroszkopikus szerethető lénytől, az óriási láthatatlan gnóm sikolyokig, amelyek gyerekek elfojtott mocsaraiban növő virágok sírásai. Rengeteg embert láttam a mocsárban, ott úsztak a szemem előtt, ott volt a törhető csontjaikkal és testükkel, szívükkel, lelkükkel. Ott ültem a fa alatt, és néztem őket, néztem, ahogy az idő megeszi őket, néztem, ahogy a gyönyörű hajuk érzései, és szemük, belerohad az elmúlás bűző mocsarába, amelybe az ember élvez el, és tesz mocsokká. A mocsár az élet volt. Az én életem, amelyben minden emberi tett csak egy másik bűn elindítója, megrontója, az agyamból elszállt minden tett, amely megenyhítette volna a szívemet, de úgy érzem a hit vart köpenyt magam köré, amelyből kivágtam magam. Felnyílt a szemem. Megláttam magam a territóriumokkal felszentelt folyóson. Megtaláltam isten gondolatát. Egy lapra leírva amelyen ez állt. …………………………………………………………………………………………………………………………….Álszent voltam ……………………………………………………………………………………… Te. találtál ki ember ………………………………………………………………..  Emlék. Leszek ………………………………………………………….. Meg nem történt. Eszme. ………………………………………….. Bekötött szemmel nyelv nélkül hoztak létre és megmagyaráz mindent egy könyv, de én az eszemet használom.

És csak ott fogok ülni a fa alatt, kétarcú embereket fogok nézni. Nézem, ahogy családok emberek mennek tönkre. Én annak örülnék a legjobban, ha létezel uram, hogy a te családodat látnám szenvedni. Téged, ahogy fél évig száll el belőled a hús, a lélek, az életbe vetett hited, a gyermeki szeretett a szemedből, az anyai csók lerohad a szádról. Apád képe arról, hogy gürcölt érted egy csomót, elszáll, és szépen sírva egyedül halsz meg, mert nem mutattad meg magad, és nem lesz senki ott a temetéseden, hogy megpusziljon, vagy csak leköpjön, vagy elbúcsúzzon. Azt kívánom, hogy legyen apád halandó, vagy az egyik gyermeked, és csak néznéd, ahogy meghal, és te csak egyre fogsz gondolni világ életedben, arra, hogy a szemén száradt meg a könnyed beleivódott gyereked ruhájába, amit a párnád alatt hordasz, és a végtelen időn és téren átüldözni fog. Én magam jöttem volna le az égből nem mást küldtem volna…….

De szeretek szeretlek. Csak nem a te vizedet zavarom fel hanem az elmémet amelyben hiszek, tudom hogy hinnem kell mert a tudás több mint a hit.