Megelőz a zuhanó alkony-

Csak én maradok üresen

Mit hátrahagy magából

A semmik mögébukó Világ.

Rozsdás háztetőket álmodok

Összehúzódó szívem köré

Hogy szél se érje véletlen

Mikor magamon kívül vagyok.

Csókokkal fedem a magányt,

Talán a csillagok is tudják

Hogy reggel kicserélik az eget

A szürkén borongó valóságra.

Tegnapjaim bólogatnak ordítva-

Hátam mögé nem látok

Takarja szemem körkörös pólya

Amiben dajkálom az elveszett életem.

/lobban a láng, oszlik a fény,

szaladva feleselnek vetetlen vágyak,

szívembe lyukat markol a tény,

hogy mindegy vagyok a világnak./

                        /2006.05.24./