Sohasem hittem az ilyesfajta hiedelmeknek miszerint a szúnyogok betegségeket terjesztehetnek, de most hogy a saját bőrömön tapasztalhatok egy általuk okozott fertőzést én már bármit, elhiszek. És mindez csak abból kifolyólag történt, hogy agyoncsaptam magamon egy vérrel teli szúnyogot. A benne lévő nedvek keveredtek az enyéimmel, és drasztikus változásokat okoztak, mert az a vér egy Lupán vére volt és most én is azzá lettem. Egy erdőben fekszem az avarban mezítelen testem sár, borítja. A nap még nem kelt fel egészen és így tisztán látom a holdat mely, éppen hogy fogyásnak indult. Érzem, hogy bőrömön ezernyi hideg vízcsepp hullik. Nem tudom, hogy jutok haza! Nem tudom, miért nem zárkóztam be éjjelre! És nem tudom, miket tehettem az este! A fajtám már amennyire ezt néhány segítőkészebb társamtól meg tudtam minden éjjel kontrolálni képes az átalakulását (de ezt már tapasztalatból tudom!) csak a teliholdas éjszakákon veszítjük el minden önuralmunkat és vetjük bele magunkat a gyilkolás, okozta élvezetekbe. Volt, aki segített tanulnom az átváltozás és a rejtőzködés leghatékonyabb módszereit mások rám támadtak megsebeztek, mert mi nem falkákban járunk, mint a farkasok, hanem magányosan s elhagyatottan. Sokat gondolkodtam azon vajon miért hajszoljuk annyira a vért, hisz valahol farkasok fattyai vagyunk és ők alapvetően békés természetűek. Csak a túlélésért ölnek, a fennmaradásért. Egy idő után arra jutottam, hogy az emberi oldalunk olthatta bele e csodálatos lénybe a gonoszságot, mert igenis csodálatos dolog ilyen lénynek lenni hisz bármelyik másik teremtménynél gyorsabbak erősebbek vagyunk és esetenként talán még intelligensebbek is. Szeretek moziba járni és megnézni az idétlenebbnél idétlenebb filmeket a „vérfarkasokról” ahogyan elképzelnek minket, ahogy jellemeznek, és ahogy megnyugtatják magukat a film végén, hogy mi valójában nem is létezünk. Pedig ha tudnák, hogy igenis létezünk, köztük járunk, és örökkön örökké titkolózunk, hogy túléljük. Talán ez az egyetlen egy jellemvonás közös bennünk és a farkasokban. Nem igazán értem hogy a filmtörténelem során alig akadt női farkasember. Ennyire nehéz elképzelni, hogy egy nő is lehet ugyanolyan kegyetlen, mint egy férfi. Tudtommal a Lupántörténelem során szép számmal akadtak nők is és ennek következtében akadtak olyanok is kik Lupánvérből születtek. Gyűlölöm, ahogyan az emberek bezárva tartanak látványosságként állatokat „kertekbe” zsúfolva, kiszakítva őket természetes élőhelyükről. Megfosztva őket méltóságuktól, gyermekeiket állatsimogatókba terelve, hogy a gazdag emberek kölykei kedvükre fogdoshassák a gyermekeket. És mikor visszakerülnek szüleikhez…? Ők a sok furcsa szag miatt fel sem ismerik sarjaikat, nem fogadják vissza őket, és ezzel lehet, hogy vége is piciny életüknek? Volt idő mikor csak az „állat” képében léteztem. Családokhoz szegődtem, figyeltem gondtalannak tűnő életüket. Gyermekek játszótársává lettem, végignéztem életük első s utolsó pillanatait, anélkül hogy hosszú éltemmel gyanakvást keltettem volna bennük! Az emberek tele vannak gonddal. Bonyolult a rendszer. Én magam sem értem miképpen nevezik ki magukat egyesek „istennek”, a törvény őrének. Halállal jutalmazzák a gyilkost és ez által ők maguk, válnak gyilkossá! Kijelölik területeik és csak ők, bitorolhatják azt, holott ez mind természetanyánk tulajdona. Azért adta hogy békességben éljünk, és ne viszálykodjunk a földi javakért. Azt sem igazán értem miért a gyógyszer, hisz aki megérdemli, úgyis túlél minden betegséget! Így pedig csak halogatjuk az elkerülhetetlent. A Halált! Természetanyánk biztos okkal szabadította ránk néhol förtelmesnek tűnő betegségeit. Talán ezeket szánta a túlnépesedés ellenszerének? Talán sohasem tudom meg. Még mielőtt befejezném ezt a förmedvényt (Nem tudom, minek irkálok ilyeneket! – a szerző) Szeretnék leírni néhány történetet, amelyek miatt nem tartom embernek az embert. Vagy pont ettől tartják annak magukat amilyenek? Volt egy nagy falka pontosabban csak egy baráti társaság, akik alig voltak tucatnyian. Szinte közösen tettek minden őrültséget, nagyon jól megvoltak maguk között. És, bár kevesen voltak nem is volt szükségük nagyobb társaságra, mert ez így volt a tökéletesség. Aztán jött egy új ember ki nem tehetett róla, szétzúzta szinte az egész falkát. És ez csak a miatt alakulhatott ki, hogy az egyik ember féltékeny lett, képzetei támadtak majd megpróbálta ráerőltetni a többiekre is, ami úgy tűnik sikerült is. Gyenge volt az akaratuk vagy éppen csak az egyik félnek nagyobb volt a befolyása, de az is lehet hogy a többieknek volt gyenge a tudata és az akaratereje? Ezek után mindkét tábor csak a másik háta mögött volt hajlandó elmondani a véleményét. Nem ért nekik annyit a barátság hogy leüljenek és megbeszéljék az esetleges félreértéseket. (Deussen) Egy másik történet erről a Deussen gyerekről. Furcsa ember volt világ életében. Nekem mégis szimpatikus volt azon rövid idő alatt, amíg ismertem. Nagyon utálta magát, és ez hullámokban jött reá. Volt hogy nagyon hosszú ideig nem találkozott senkivel, mert mindenért magát hibáztatta, még azokért a dolgokért is, ami nem az ő hibájából történt. Nagyon sokat gondolt a halálra, az öngyilkosságra, hogy többé ne okozzon fájdalmat a létezése másoknak. Egyszer az is előfordult már hogy nekem kellett megakadályoznom hogy az örök vadászmezőkre lépjen. Szörnyű volt nézni, de nem akarta elfogadni, hogy nem tehet a dolgokról, amik esetleg megtörténtek. A „barátai” nem ismerték fel benne ezt az önpusztításra való hajlamot, a szenvedést, a fájdalmat. Talán nem is foglalkoztak vele igazán! Egy éjjen, amikor az utcákat róttam állat képében gyermeksírásra lettem figyelmes, ami egy ablakból szűrődött ki. Odamentem s letelepedtem, hogy halhassam a kisded sírását mely oly rég, nem cirógatta már elmém tekervényeit. Máig nem tudom pontosan miért sírt a gyermek, de nem is ez a lényeg. Az édesanyja nem is próbálta kedvesen csitítani gyermekét csak ordítozott vele. A pici nem tehetett róla ő ilyen. Az anya pedig… Aki nem tud bánni a babával az ne vállaljon gyermeket. Kezd kiveszni az emberből az ösztön, amelynek még csak megfakulnia sem szabadott volna. Az utolsó téma mellyel talán még foglalkozni óhajtok irományomban a szerelem! Már nincs az a gyönyörű érzés, ami régen a szerelmet jelentette az embernek s állatnak, növénynek és légnek egyaránt. Már nem számít a lélek, már nem számít a benső. Csak, az hogy pénzed legyen, és úgy nézz ki, mint egy nyálgép állat, vagy mint egy izomagyú bunkó. Akinek lelke van, és szeretni tudná a másikat, sokszor csak eltaszítják az emberek. Vannak, akiket látszat alapján ítélnek, és meg sem próbálják megismerni. Hát így látom én az embert, mint akiket „Pusztulásra” ítél a Lupán természet!