Wrist slice story A reménytelenség depressziót szült azon a vidéken, Hol tavasszal a fák virágokat véreztek, S ahol most a végtelen sötétség magánya burkolja a tájat. Valaha még éltek az álmok e világon, Ma már csak egy holt nap holt emlékei a földbe temetve. Angyalok, a boldogság elvetélt gyermekei, Kik valaha életet adtak, most már csak kínoznak. Emlékeimben hallom elveszett szavuk suttogását, Látom égető tekintetük tiszta vallomását, S tudom, ma már ezek semmit nem jelentenek. Nem ezt a földet választottam, Ezt a sorsot nem én akartam, Elhittem, hogy megtalálom, Azt a helyet újra látom. Arcodon még mindig látni, A magánytól újra fázni, Emlékezz, milyen volt régen, Gyermekként újra a réten. A színes évek elmúltak, helyükre magány költözött. Kifakult világok álmait, jégbe dermedt lelkek hamvait Öltöttem magamra, s befogadott az örök gyász. Többé már nem akartam felkelni, aztán újból meghalni, Remélni, és újból csalódni…