MASCARUN Mikor a világ halott lesz, Megszűnik minden kínzó fájdalom, De félek, hogy túlélem halálom És azok az idők újra elemésztenek majd Fájdalom sarjad a holtak szívéből S feltámadnak mikor az éj, teret hódít, Kúsznak a fény felé, afelé mit soha nem érhetnek el Halandó életük szebb napjai felé. Sorsok, világok, remények mik örökké álmok maradtak Táplálják szenvedésük egy örökkévaló létben A napsugarak vérbe fagytak a horizonton, És most kéjes árnyak úsznak a hold ölén Szürke már az erdő, s elhagyatott a temető Hajamat hideg téli szél cibálja, Feslett fakó arcom a sötétség mintázta, Bedőlt szemem csak megvetést lát. Mondok egy történetet egy könyörtelen isten Álszent gyermekéről, kit soha nem érdekelt, Hogy olyan valaki életével játszik, aki talán szereti. A szemei fényesen ragyognak, ajkai pedig csak a bűnre vágynak. Néha mintha nevetne, de csak kéjesen mosolyog, Olykor mintha sírna, de csak a könnyei hullnak. Mikor a világ halott lesz, Megszűnök létezni, De félek minden hiába való És azok az idők újra elemésztenek majd.