Stefan Johann Vlad

Lupan Afterlife

2004-10-07

2004-10-10

Az ég szürkén ontotta magából az éltető esővizet, és mi ott álltunk alatta türelmesen várva, hogy megütközzünk egy utolsó nagy csatában egy olyan ellenséggel mely ok nélkül támadt ránk. Igaz hogy mi a gonoszhoz tartozunk és lételemünk a pusztítás, de akkor is jogunk van az élethez.

Egy domboldalon gyülekeztünk, hogy legyűrjük Gábriel arkangyal szárnyas seregeit.

Sosem értettem hogy isten parancsa nélkül, hogy mert hadjáratot indítani ellenünk.

Ellenünk vámpírok, lupánok, incubusok, boszorkányok, koboldok, és ezernyi más démon ellen.

Mindenki felfegyverkezett, magukra vették páncéljaikat melyek az alakváltóknál anyaguk által úgy formálódott a transzformáció során, ahogy arra szükség volt, de mégis a külső csapásoktól megvédte hordozóját. Egyénenként és fajtánként változott hogy ki milyen fegyvert viselt. Bárdok, kardok, tőrök, lándzsák és íjak különböző fegyverek s mégis egyért tervezték őket. Hogy halált ontsanak magukból egy cél érdekében. Mindent nemes ördögi acélból teremtettek melyet egyenesen Lucifertől hoztak!

Nekem csak páncélra volt szükségem. Lupán vagyok és így csak a karmaimra, és fogaimra van szükség. Az én fajtám szenvedte el a legnagyobb veszteségeket a háborúk során.

Már így is alig maradtunk de hála Gábrielnek és eszement tervének a mai napon már csak huszonnégyen, ha maradtunk. A nagy része a tapasztalatnak és a durva harcmodorának köszönhette, hogy még most is lélegzik.

    Köztes világban voltunk melyet az ősi istenek csak erre a célra teremtettek. Itt harcok folyhattak le, anélkül hogy bármely halandó is tudomást szerzett volna róla…

Egy villám csapott be nem mesze a tábortól. Már nem lehetnek messze az ellenséges csapatok, hamarosan minden eldől. Vagy elpusztulunk, mind egy szálig vagy megfizetünk minden egyes elhullott társunkért. Engem sohasem érintett kellemetlenül, ha a csata közben elvesztettem valakit hisz csak a gond csökkent bennem hogy valakire figyelnem kell. Hogy valakivel függünk egymástól! Mindig is egyedül voltam és most is így érzem jól magam.

De most… most kivételt kell tennem, hogy mind visszatérhessünk élve vagy holtan, mert a vesztes örökre itt marad e köztes világ foglyaként.

A dombok túloldalán lassan megjelentek az angyalok lobogói. Mindenki rendeződni kezdett és én is kezdtem keresgetni falkám tagjait, hogy minél előbb ütközetbe indulhassunk. Perceken belül mikor már mindenki elrendezte dolgait hátra tekintettünk a sereg vezetőjére, aki egy alacsony és igencsak vén lélekfaló démon volt. Nem mondott nagy dolgokat, tulajdonképpen meg sem szólalt. Nem voltam túl nagy véleménnyel róla bár tudtam, hogy a látszat csal és valóban ő a legrátermettebb a had vezetésére és egyben tartására! Mikor úgy látta, hogy elérkezett az idő, a magasba emelte karját és egy vérfagyasztó csataüvöltést, halálsikolyt hallatott.

Pillanatok alatt megindult a sereg talán a vesztébe vagy éppen a dicsőségbe! Mire odaértünk már felvettem démoni formámat és karmaimmal letéptem a legközelebbi angyal fejét, majd tovább haladtam hogy torkokat hasíthassak fel, szíveket téphessek ki, hogy aztán még az utolsó dobbanás előtt befalhassam őket.  A dombok aljában már bokáig ért a vérrel keveredett víz mikor végre eldőlni látszott a győzelem. A csata során keményen szelektálódtunk és csak a legerősebb lények maradtak meg. Egy Mascarun Nevű vámpírral küzdöttünk vállvetve. Rászorultunk egymás segítségére, mert elég keményen bekeveredtünk az ellenséges vonalak mögé. Véráztatta haja és szétszakadt ruhája ellenére még mindig úgy gyilkolt, mint egy művész! Ugyan eléggé avantgárd de azért művészet. Egy kitépett kart egy másik angyalon szúrt át úgy hogy az ujjak a szemeken és az orron jöttek ki. Elgondolkodtam, hogy ha lenne időnk talán még a letépett ezüstös hajkoronákból is ruhát, szőne, és azt húzná a hullájukra.

Az eső egyre sűrűben esett így már nehezemre esett a távolabbi célpontokat meglátni, ezért inkább a szaglásomra összpontosítottam. Mascarun követett engem úgy vélte megbízhat a szaglásomban és így párban több esélyünk, van, ha netán egy nagyobb csapatba botlunk.

Nem volt kifogásom ellene.

 Nem sokkal később igaza is lett, mert vagy 15 szárnyas fenevad rontott ránk, vesztükre. Mindannyian fiatal tapasztalat nélküli bolondok voltak így hát jutott idő szórakozni is! Szinte már sajnáltam hogy nincs nemük az angyaloknak, mert párat szívesen megerőszakoltam volna közülük. Amelyiknek volt annyi esze, hogy menekülni próbált miután rájött, hogy legyőzhetetlenek vagyunk, számukra hagytuk is, hogy megpróbálja de, utánuk eredtünk és levadásztuk őket. Nem tudom, hogy fájt e neki de az egyik elég vérfagyasztóan visított mikor lassan ráérünk modorral, letéptem a szárnyait. Szinte már szánalmat éreztem iránta, ahogy könny futott végig a gyönyörű kék szeme alatt. Ha ember lett volna csodás nőstény lett, volna.

De az érzés gyorsan elillant belölem és fogaim segítségével feltéptem a bársonyos bőrű torkát had, távozzon. Kínozhattam volna még órákon át de, valahol még szükség van a segítségünkre.

   Órák teltek el, de ellenséggel nem találkoztunk csak néhány társ szegődött mellénk. Így meneteltünk az angyalok földjén az angyali parancsnokság felé.

A hegyekhez érkezvén megpillantottuk a szorost, amely másikoldalán ott állt a célunk. Messziről csata hallatszott tehát nem mi értünk ide először. Felmásztunk, mivel a józanész azt diktálta inkább mi lepjük meg a szorosban lévőket, mint mások minket. A tetőre érkezvén megpillantottunk még egy farkasvérűt, Dawid Wolfot. Az átlag Lupánnál valamivel kisebb termetű, sötétbarna bundájú Daw nyakában angyalok fülei díszelegtek szép sorban felfüzve valamilyen hajból fonott zsinegre. Fogai között egy gyermek újának megrothadt maradványait véltem felfedezni.

A vezér küldte, hogy gyűjtse össze a megmaradtakat hogy, kisegítsék az ostromlókat.

Ráktekintve úgy gondolta, ha mi eddig és ilyen számban túléltük ezt a helyzetet, akkor elegen leszünk a győzelemhez is.

Mire a végső ütközet helyére értünk már láttuk, hogy felesleges volt sietnünk, mert a csata eldőlt és a horda feje már diadalmasan hallatta ismét vérfagyasztó sikolyát.

Elmesélte amint Gábriel az istenéhez fohászozik, hogy mentse, meg vagy küldjön felmentést, de az nem tette!

És most démonok vonszolják ki őket, hogy az elfogott társakkal együtt kereszten feszítsék meg a legyőzötteket majd ki-ki a kénye kedve szerint, kínozhassa őket. De Gábrielt nem, neki végig kellett néznie, ahogy a társai pokolbéli kínok között pusztulnak el. Ahogy égő vasrúdtól összerándul a bőr, a reccsenő csont a hasadó bőr hangja még most is a fülemben van. Amikor Gabriel hallotta társai sikolyát rájött valamire…

Valami nagyon fontosra! Sohasem kellett volna ilyen ostoba módon belekezdenie egy háborúba olyan lények ellen, akiket nem győzhet le. Nem az erejük vagy a kegyetlenségük és stratégiai érzékük miatt nyertek. Nem!

Azért nyertek, mert joguk van a túléléshez!

Special Thanks for:

my all True Friends

wolf’s and Lupan’s souls

Awakening : a zene mely szólt miközben teremtettem