Örkény István - A sátán Füreden

                                     'A betonúton, L. G. villája elõtt'

  Az utas kilépett a kert kapuján, kezet nyújtott L. G.-nek, aki idáig kísérte,

aztán útnak eredt a vasútállomás irányában. Még egy órája volt a veszprémi

vonat indulásáig, tehát kényelmesen lépkedett az átforrósodott úttesten, fehér

sortban, kihajtós fehér teniszingben, egy kis borjúbõr táskát lóbálva a

kezében, dudorászva.

  Már a szomszéd villa elõtt megállt. Egy hatalmas vontató állt az út szélén,

két pótkocsival; a sima platókon két zöldre mázolt vasszörnyeteg.

  Lapos, zsömle formájú, óriási alkotmányok. Az utas, aki még sohasem látott

ilyen gépet, elsõ percben azt hitte, hogy pontonok, aztán hogy jégtörõ hajók,

bár az is lehet, hogy valamilyen óriási exkavátornak az alapzatai. Az aljuk

szelíden domborodik, mint egy ladik feneke, fent azonban ismeretlen

rendeltetésû csövek, szivattyúk, tarajok meredeznek szerteszét.

  Ujjával megkopogtatja az elsõ gép oldalát.

  - Eladó? - kérdezi.

  - Micsoda?

  Az egyik kocsikísérõ, aki halványszürke cejgnadrágot visel, meghökkenve méri

végig. Felsõteste meztelen, s mellének szürke borostái közt apró igazgyöngyök

csillognak.

  Tikkasztó a meleg.

  - Emez - mondja az utas, újra oldalba veri a gépet, és figyelmesen hallgatja

üres belvilágának fémes kongását.

  - Ezt akarja megvenni? - bámul a kísérõ.

  - Miért? A másik talán jobb?

  - Dehogy - mondja izzadva a kísérõ. - Teljesen egyforma mind a kettõ.

  - Hát akkor ennél maradok - koccintja meg a gép oldalát a vendég.

  - Meg akarja venni?

  - Esetleg.

  - Kinek a részére?

  - Csak úgy magamnak. Miért, nem eladó?

  - Ilyet még nem hallottam - mormolja a kocsikísérõ.

  Szemét lehunyja, a keze hátával letörli róla a verejtéket. Aztán még egyszer

megbámulja az utast, száraz szemmel. Aztán sarkon fordul, és átmegy az árok

felõli oldalra.

  Összesen hatan vannak. Egy sofõr, aki hanyatt fekszik a vontató alatt, egy

szerelõforma ember, aki a szerszámokat adogatja neki és a négy kísérõ

szerteszét.

  Most ketten kiválnak közülük. A borostásmellû elhozza egyik társát, aki

sötétkék vászoninget visel. Az ing, ahol hozzáér a bõréhez, átnedvesedett, és

ott egy árnyalattal sötétebb a kékje.

  - Maga az a pasas? - érdeklõdik barátságtalanul.

  - Miféle pasas? - kérdezi az utas.

  A kékinges közelebb lép, és belenéz a szemébe.

  - Minek ez a gép magának? Halljuk! - teszi hozzá fenyegetõn.

  - Kikérem magamnak ezt a hangot - fortyan fel most már az utas is. - Mondja

meg, ha nem eladó, de ne kiabáljon velem.

  A borostásmellû békítõn közbemorog: - Jóska... - Ettõl a társa szelídülni

kezd.

  - Elõször is - mondja -, én nem szoktam kiabálni senkivel. Másodszor, én egy

szóval sem mondtam, hogy a gép nem eladó. Harmadszor pedig talán meg szabad

kérdezni, hogy minek ez magának.

  - Nézze - mondja az utas. - Én nem kérdezek semmit, maguk se kérdezzenek

semmit. De hogy ne legyen megint veszekedés, inkább megmondom: szükségem van

rá.

  - Erre? - bök rá a gépre a kékinges.

  - Erre vagy a másikra. De ha választani lehet, akkor inkább ezt viszem el.

  - Várjon egy kicsit.

  Elmennek. A kék ingnek idõközben a háta is megsötétedett: most az árok felõli

oldalon, ahová némi árnyékot vet a kocsi, összegyülekeznek a kísérõk. A szerelõ

megrugdalja a sofõr talpát, aki kimászik a kocsi alól, odamegy a többiekhez, s

egy idõ múlva a borostásmellûvel és a kékingessel elõkerül. Õ sokkal

magabiztosabban lát neki a dolognak.

  - Hát errõl van szó, ugyebár? - nyújtja a csuklóját az utasnak, mert a keze

olajos.

  - Ha meg tudunk egyezni - mondja az utas.

  - És mi az elképzelése, ha szabad kérdezni?

  - Maga mondja meg.

  - No mégis.

  - Én ezt nem tudhatom - mondja óvatosan az utas. - Még azt se tudom pontosan,

hogy mire való ez a gép.

  - Ez a gép - mondta a borostásmellû buzgón - belvizeket fog elszivattyúzni.

  - Nagyszerû - helyesel az utas.

  - Elsõrendû konstrukció - dicséri a sofõr.

  - Nagyon megbízhatónak látszik - bólogat az utas.

  De a kékingesbõl megint kitör az a rossz természete. Elõretolakszik, és

kiabálni kezd.

  - Látjátok, micsoda pasas? Azt se tudja, mi ez, csak meg akarja venni.

  - Jóska - csitítja a borostásmellû.

  - Mondtam, hogy nem szabad szóba állni vele - háborog a kékinges.

  Az utas fölveszi a borjúbõr táskát.

  - Ahogy akarják - mondja sértõdötten. - Nem akarom erõltetni magukat.

  - Jóska! - mordul föl a borostás.

  - A viszontlátásra - mondja az utas.

  - Hová rohan? - ordít rá a kékinges. - Ne rohanjon sehová.

  - Megy a vonatom - mondja az utas, de pár lépést visszajön, s odamutat L. G.

kertjére. - Látják ott azt a diófát?

  A diófa bent áll L. G. kertje mélyén, a háztól jobb kéz felé.

  - Ha rászánják magukat, csak tegyék oda le, a fa alá.

  Elmegy.

  Õk, most már mind a hatan, odaszállingóznak L. G. kapuja elé. Ott álldogálnak

egy helyben, nézik a kertet, a kertben a fát s a fa tömör, sûrû árnyékát. A

hõség rezgõ függönyén is átérzõdik egészen az országútig annak a sötét foltnak

csábító hûvöse.